2023.07.01-07.07 között Sonkádon megrendeztük a 4. ÉLJ-Együtt Lenni jó! autista családi fejlesztő élménynyaralást.
Igen ez itt a reménysugár…11 autizmussal élő család, számtalan terapeuta és önkéntes segítő varázsolt csodát az Öreg-Túr partján lévő Sonkádra, az ÉLJ-Együtt Lenni Jó!-autista családi élménynyaraláson. És csodák voltak a szülők és a gyerekek is. Hisz eljöttek, elengedték a feszültséget, töltődtek, a gyerekek pedig szabadon azok lehettek, akik akartak. A mese már negyedik alkalommal vált valóra itt, Túr az Óperencián….
Sok munka, szervezés, felkészülés előzte meg az eseményt, de így, a végén nem tud senki olyan pillanatot mondani, amire utólag azt mondanám a szervezéssel kapcsolatban, hogy ennyi – és nincs tovább.
Júniustól az égiek sem akarták, hogy sikerüljön.
– Két héttel indulás előtt műteni kellett a terápiás lovat. Vajon mennyi esély van másikat találni 2 hét alatt, a mi speciális igényeinkre szabva? Megsúgom: semennyi. Így „csak” simán lovagoltatás volt.
– Talán 4-5 nappal az indulás előtt a mozgásterapeutánk előre nem látható családi okok miatt mondta le a részvételt. Megpróbáltuk a lehetetlent, és sikerült egy tündéri terapeutát találnunk, aki örömmel vállalta a részvételt.
– Körülbelül ugyanekkor sajnos az égiekhez költözött egyik nagy kedvenc terápiás kutyusunk is. A terapeuták erőn felül teljesítettek, hogy gyászuk mellett is felhőtlen pillanatokat szerezhessenek a gyerkőcöknek.
– És az örök favorit: az időjárás! Éjjel -nappal dicsekedtem, hogy ahol én vagyok – ott jósoljanak bármit – nem fog esni! Nem is jósoltak, csak 7 napos esőt, zivatart, viharokat. DE mégsem! Fantasztikus időnk volt! (ezt álmomban sem hittem volna)
És végül összejött minden! Minden ígért terápia megvalósult és minden önkéntes odatette magát amennyire csak tudta.
Sokan kérdezik tőlünk:
Miért?
Megéri?
Jó ez neked?
Azt hiszem ezekre a kérdésekre pontos választ ad egy tündéri család levele:
„Drága Anita!
Már egy hete, hogy hazajöttünk a táborból, de még mindig sokat gondolunk az ott történtekre. Véletlenül (?) találtunk rátok, pont, mikor megfogalmaztuk magunknak, hogy de jó lenne hasonló szituációban lévő szülőkkel kikapcsolódni.
Nagyon vártuk a kezdés napját, és hosszú utazás után, fáradtan, és valljuk be némileg azért kétségekkel érkeztünk. Nem tudtuk elképzelni, hogy hogy fog telni ez a hét, hogy kisfiúnk – és persze mi is – hogyan fogjuk végig csinálni ezt az egészet.
Az érkezést követően hamar megsejtettük, hogy valami nagyon különleges fog itt történni: mosolygós segítők fogadtak minket, alighogy leparkoltunk. Elkísértek a szobánkba, segítették cipelni a csomagjainkat. Maga az erdei helyszín is valami, akkor még nem megfogható hangulatot árasztott.
Később tőled is többször hallottuk, hogy ez egy olyan hely, ahol magad sem tudod miért, de fantasztikus dolgok történnek a gyerekekkel – ezt aztán pár nappal később már mi is értettük. Nem mi voltunk az első érkezők, voltak már jó páran gyerekek és szüleik. Eleinte még óvatos köszönések, apró beszélgetések zajlottak, de a hét végére nagyon sokan közel kerültünk egymáshoz.
Még aznap este, helyben készített étellel fogadtatok minket, mint aztán a tábor többi napján napi két alkalommal is, úgyhogy teli hassal zuhantuk az ágyba, de nem is sejtettük, hogy maga a csoda még csak ezután fog kezdődni.
Másnap, a tábor első napján aztán pillanatok alatt a forgatag közepén találtuk magunkat, ami egész héten át folytatódott.
Minden este feliratkozhattunk egy hatalmas táblázatba, hogy milyen foglalkozást szeretnénk a kisfiúnknak, és – először nem is hittünk a szemünknek – akár magunknak is. Így történt, hogy minden nap részt vehetett autista specifikus fejlesztésen, TSMT tornán, egyszer lovasterápián, és néhány bábelőadáson. Ezek voltak a nagy favoritok, és bár első alkalommal bemenni sem akart az auti sátorba, aztán Andival és Zitával olyan nagyot játszott, hogy a végén kijönni nem akart onnan (ne áruljátok el senkinek, de azt hiszem Andiba egy kicsit bele is szeretett).
Mártival imádott TSMT tornázni, aki mindig nagy örömmel mesélte, gyermekünk mi mindent csinált ügyesen. A lovagláson megismertük Paszulyt, a pónilovat.
A napi több bábelőadáson pedig – amit ugyan eleinte kerültünk, aztán a napok során méterről méterre egyre közelebb merészkedtünk – hihetetlen történeteket nevethettünk végig, amiről aztán a végén mindig kiderült, hogy komoly mondanivalóval is gazdagabbak lettünk. Ahogy Marica végigvitte a hetet a bábozással, kiderült, hogy itt semmi sem az, aminek látszik – a gyerekeknek felgyújtotta a fantáziáját, a végére már egy fehér nejlonszatyor is medúzává változott.
Lett volna lehetőség még kutyás terápiára is mennünk, kézműveskednünk, de gyermekünk ezekkel a dolgokkal még nem szívesen foglalatoskodik, viszont rendszeresen megjelentünk a társasjáték asztalnál, ahol Gábor és Évi magyarázott nekünk játékokat.
A „hirdetett” programokon kívül majdnem mindennap lementünk fürdeni az Öreg Túrra, vagy a bukóra, de az udvarban is hatalmas nyüzsgés volt. Volt nagy sikerű párakapu, előkerültek szappanbuborék fújók, habszivacs repülők, papírsárkány (na és persze Anita te is a locsolóval). Albi és Krisztián is rendszeresen megjelent a gyerekek között, ha épp nem a konyhán segítettek Tibinek a főzésben.
Maga főzés is egy program volt nálunk: kisfiunk mindig ment nézni, hogy készül az aktuális étel, Tibi ilyenkor mindig türelmesen magyarázta, hogy mit csinál, mikor mi kerül bele a kondérba. Egyik nap még egy ugrálóvár is ott termett az udvaron.
Na és ott volt a kenuzás! Személy szerint én először próbáltam, így a túra előtt Albi tartott gyorstalpaló evezéstanfolyamot apának. Aztán másnap kenuba szállhattunk, több családdal együtt, Zsani és Albi profi kalauzolásával. Örök élmény marad ez is.
Na és minden nap estéjének csúcspontja a Vásár volt! A gyerekek – és mi szülők is – a foglalkozásokon való részvételért Tyúktallért gyűjtöttünk. A Vásáron pedig ezt tudták a gyerekek beváltani mindenféle szuper ajándékra: plüssökre, könyvekre, társasokra meg még számtalan más dologra. Egyszerűen imádták, számolgatták a tallérjaikat, tolongtak az ajándékokkal teli polc előtt, hatalmas hangulat volt!
És hogy mi szülők, mind a mellett, hogy a gyerekeink hihetetlen jó kezekben voltak és jól érezték magukat mit kaptunk?
Voltak a könnyen leírható, ugyanakkor nagyon fontos dolgok. Mehettünk mi is meseterápiára, ahol párban csodálkoztunk rá Marica mesés térképén, hogy honnan hová tartunk, kik vagyunk, hogy működünk együtt.
De mehettünk masszázsra is, akár minden nap, ahol Anita várt minket mosolygósan, és ott volt Irén, aki családterápiás tanácsokkal, elakadások megtalálásában és feloldásában segített, mi több, reggeli jógával és meditációs gyakorlatokkal is meglepett minket.
És kaptunk olyan dolgokat is, amik nehezebben megfogalmazhatók, de legalább olyan fontosak voltak számunkra. Nem fogjuk például elfelejteni, hogy amikor először ment kisfiunk foglalkozásra, ott álltunk ketten és néztünk a gyerek után, hogy akkor most mit csináljunk magunkkal. Ekkor odaléptetek hozzánk és azt mondtátok: „Fogjátok meg egymás kezét, és menjetek el sétálni!”. Mi meg meglepődve néztünk egymásra, hogy jéé, tényleg, lehet ilyet is?
Hihetetlen felszabadító élmény volt úgy nyaralni, hogy senki nem nézett csúnyán a gyerekünkre, mikor ő épp rossz passzban volt. Mi több, mindig ott termett valaki a segítők közül, rámosolygott, játszott, vagy épp bohóckodott vele. Elhittük, hogy a „más” a normális itt. Ugyanilyen felszabadító volt együtt lenni olyan szülőkkel, gyerekekkel, akik hasonló problémákkal küzdenek, akik időnként ugyanazt a poklot járják meg, mint mi. Az is, hogy láttuk mekkora is az a bizonyos spektrum. És mégis, vagy éppen ezért nem a problémák voltak a téma a közös beszélgetéseken, hanem végre megint ott voltunk mi emberek, szülők, férj-feleség…
Azt hiszem a tábor címe mindent elmond: együtt lenni jó.
Mi legalább erre a hétre picit visszakaptuk az életünket, azt ahogy szeretünk, szeretnénk mindig élni. Mi szülők a hét folyamán egyre jobban fel tudtunk szabadulni, még ha kellett is pár nap ahhoz, hogy elhiggyük, elengedhetjük picit a gyerek kezét, vigyáznak rá, foglalkoznak velük most kicsit helyettünk is.
Esténként későig fennmaradtunk (ilyen is már ki tudja mikor volt utoljára), és beszélgettünk. Nem elsősorban a bajokról, hanem egymásról. Megismertük és megkedveltük egymást. Kicsit könnyebbnek tűnt minden, nem vagyunk egyedül…
A csúcspont mindannyiunk számára a záróeste volt. A szalonnasütés hangulata, a rögtönzött gospel koncert Herby-től, a szülők teljes felszabadultsága, a gyerekek önfeledt futkosása a szabadban, leírhatatlan.
Számunkra aznap történt meg az a bizonyos fantasztikus dolog is, amiről olyan sokat hallottunk a héten. Kisfiam, aki általában nem nagyon kívánkozik el a közelemből, ha együtt vagyunk, egyedül táncolt a zenére, Krisztiánnal játszott és Albi nyakában ülve bohóckodott majd’ két órán keresztül, kifulladásig, ránk sem hederített… ilyet önfeledt játékot másokkal (kivéve persze a közvetlen rokonokat) a pici élete 6 évében nem láttam, csak ültem és néztem… És este megint hallhattam feleségem vidám hangját, ahogy a „csajokkal” nevetgélnek.
És mindez, amit most leírtunk csak az, amit ott, abban a pár napban tőletek tapasztaltunk, kaptunk. De ott van még az a rengeteg, számunkra láthatatlan munka, amit beletettetek, hogy az egész egyáltalán létrejöhessen, ott az a rengeteg munka, amit a tábor előkészítésével töltöttetek, és ott az a rengeteg munka, amit a tábor után még el kellett végeznetek. A gyerekekért, értünk. Erre szerintem nem sokan képesek Magyarországon ma, csak Te, az önkéntesekből álló csapatod, és a meghívott fejlesztők. Elképesztőek vagytok, mi pedig végtelenül hálásak, hogy részesei lehettünk!
Aztán hazajöttünk.
Mintha egy más világból érkeztünk volna meg. Amikor beléptünk a lakásunkba, egymásra néztünk, és láttuk egymás szemében, amit aztán ki is mondtunk: „Most azonnal mennénk vissza!”. És ha a varázslat hatása már múlóban is van, kis családunk életének egyik legmeghatározóbb élménye volt ez a tábor. Olyan élmény, amire bármikor szívesen visszagondolunk, és amiből újra erőt meríthetünk a nehézségek leküzdéséhez.
Reméljük ismét találkozhatunk!
Köszönjük nektek: Anita, Tibi, Zsani, Albi, Krisztián, Andi, Zita, Márti, Marica, Irén, Gábor, Évi, Levente, …
És nektek is kedves szülők, akikkel megismerkedhettünk. Jó volt veletek, maradjunk kapcsolatban!
Ölelés: Posch család”
És hogy ki is az a Herby, és milyenek a boldog arcok? A videóból megtudod…..
https://www.youtube.com/watch?v=pm8XVQU9GxQ